2015. október 26.
Egy kórházban dolgoztam, ahol a gyermekgyógyászat volt a szakterületem illetve ott voltam rezidens. Első nekifutásra egy tündéri kislányt kaptam, gyermekbénulással.
Nagyon jól tűrte a vizsgálatokat. Elmondtuk neki, hogy most egy ideig itt a kórházban kell aludnia, de nem bánta, sőt meg is kérdezte, hogy ha meglát egy nővért integethet-e neki így? - és felállt a székére nagy boldogan integetve. Egyemmeg nagyon aranyos volt...
Mi orvosok és a szülők is egyaránt teljesen el voltunk hűlve, hogy mégis hogy volt erre képes amikor elvileg le van bénulva a kicsi lába. Rögtön vittük is a radiológiára CT-re hogy megtudjuk mi történt.
A rám ügyelő szakorvos nem látott semmit a röntgenen, ellenben én rögtön kiszúrtam, hogy a "csoda" hátterében egy agytumor áll. Nem volt nagy, de sajnos olyan helyen amit nem lehetett 100%-osan eltávolítani.
Amikor elmondtam a szakorvosnak, egyértelmű volt hogy nem mondjuk el rögtön a szülőknek, had örüljenek még egy picit a lányuknak.
Nagyon megtetszett neki a CT (nem pont úgy képzeltem el álmomban mint a valóságban, itt elég volt egy gép elé állni, nem kellett befeküdni) úgyhogy csináltunk egy rahedli képet. Egy idő után persze más vonta el a figyelmét, ahogy az a kisgyerekeknél természetes és ha már ott voltunk, gondoltam csinálok én is egyet magamról.
Ekkor megjelent nővérem, és azt mondta azonnal dobjam ki a képet, nem akarja tudni ha esetleg valami nagy baj van, azt nem bírná ki. El kellett mennie valahova (azt hiszem mosóba) és addig vetettem rá egy gyors pillantást.
Igazából én sem voltam felkészülve a rossz hírre, azért volt gyors, de így is megláttam amit kellett...nekem is volt tumorom, hogy hol, azt már nem láttam. Valahol az agyam körül szintén.
Egész reális, ha a végét nem nézem.