Érdekes, amikor az agyad összekever dolgokat, de te csak akkor jössz erre rá, amikor már felébredtél.

Egy osztálykiránduláson voltam valahol a hegyekben, az általános iskolai és a középiskolai osztálytársaimmal, mixelve. Szerencsére ez alkalommal semmi komolyabb dolog nem történt, nem akartak bántani.
Persze azért most is volt aki piszkálódott, de tudtam hogy az álom végén úgyis bocsánatot fog kérni. (ami sajnos nem derült ki)

Nem is tudom mit kerestünk éppen egy nagyobb csapattal, mikor én úgy döntöttem, hogy lecsatlakozom tőlük, megnézem magamnak a várost. Ekkor már valahol ott járt az idő, hogy lassan gyülekezni kellett, mert indultunk haza.
Eltévedtem, de nem ijedtem meg, sőt örültem hogy végre van valami izgalom. Gondoltam majd ha van valami, úgyis hívnak, de ha elmennek nélkülem az sem nagy baj, valahogy úgyis megoldanám hogy hazakerüljek.
Hát nem hívtak, én meg csak bolyongtam és bolyongtam, mígnem el nem kezdett sötétedni. Az osztállyal még egy teljesen verőfényes, meleg napon kezdtük a túrát, de én valahogy úgy elkeveredtem, hogy körülöttem minden tiszta hó volt, félhomály és hideg. Úgy gondoltam, biztos ez a hegy másik oldala. Nem láttam mást, csak boldog síelő családokat, és temérdek havat.

Egy pólóban és egy rövidnadrágban voltam, mégsem fáztam, ennek ellenére egy kedves kis apuka mégis rám adta a kabátját. Elkezdtünk beszélgetni aztán már arra emlékszem, hogy játszok a kislányával.
Erre megjelent egyik volt osztálytársam, (akivel sosem voltam igazán jóban) hogy huh, végre megtalált, induljunk gyorsan mert a busznak már rég el kellett volna indulnia, és mivel csak miattam vár, ezért a benzinpénz-különbözetet nekem kell kifizetnem, ami röpke 10 ezer forint.
Kicsit azért megijedtem, egyből eszembe jutott az ösztöndíjam, hogy még meg sem kaptam, de már kb. az egész el van költve, meg persze anyáék hogy erről semmit nem tudhatnak. 

Kerítettünk valami kis motoros szánt, amit úgy kellett hajtani mint a kisgyerekek motorját: lábbal, és azzal kellett volna eljutni a buszig, ami olyan 35 km-re volt. Végül kiderült, hogy annyira elcsámborogtam a többiektől, hogy valahogy hazakerültem/tünk, így szóltunk a többieknek, hogy felesleges elevickélni a csapatig, jöhetnek nyugodtan, mi már otthon vagyunk.