A mai egy érdekes 'álomban az álom' volt.

Az első része abból állt, hogy Szirmai Gergővel álmodtam megint (pedig már a videóit sem nézem). Egy szinttel feljebb lépve, (még mindig álmomban) felkeltem, és megint ott volt ő is, de nem mint egy barát, hanem mint híresség. 
Egy lakás nappalijában voltunk, ő épp készült valahova. Köszönésnek valami apropót mondtam el neki az álomból, ő meg nézett bambán, hogy fogalma sincs miről van szó. Bennem meg ekkor tudatosult, hogy jaaa, az is egy álom volt, nem is tudhat róla.

Később este felé megjelent a volt iskolaigazgatóm, hogy én úgyis rajzos voltam, az unokájának kellene valami speckó papír, nem tudom-e hol lehet ilyet venni. Persze tudtam, és fel is ajánlottam, hogy megmutatom, csak kicsit összeszedem magam. 
Hát ez olyan sokáig tartott, hogy rám esteledett, ott kapkodtam hogy mit vegyek fel, mit vigyek, mikor rájöttem hogy minek is túráztatom magam, amikor egyrészt már este fél 10 (nyilván a bolt bezárt) és amúgy is vasárnap van amikor nincs is nyitva semmi.
Nagyon dühös lettem hogy így csőbe húztak, senki nem szólt, én meg csak azzal voltam elfoglalva, hogy ne szúrjam el.


Az álom második része már egy film volt. Olyasmi mint a Csontváros, csak szerintem ennek jobb a sztorija :D.
Sajnos csak a film végét álmodtam meg, de az nálam ütött. 
Szóval: én mint főszereplő, egy gyűrű birtokában voltam, ami a családomé volt már évszázadok óta. Természetesen nem egy sima gyűrűről beszélünk, ez képes lett volna elpusztítani a világot, ha rossz kezekbe kerül. Ebből kifolyólag mindig nálam kellett lennie, soha nem tehettem le sehova. (már csak azért sem, mert ha rátettem valamire, a gyűrű egyesült vele, velem nem tudott valamiért)
De (mint ahogy az lenni szokott) itt is elérkezett az az idő, amikor más is meg akarta szerezni, ezért menekülőre kellett fognom. 

Egy gyertyafénnyel megvilágított kriptában bujkáltam, amikor megjelentek a nevelő szüleim. Segíteni akartak, de én bennük sem bíztam. Nem alaptalanul: követték őket, úgyhogy lebuktam. 
Onnan már nem igazán menekülhettem sehova, fel akartam adni, és odaadni nekik a gyűrűt, lesz ami lesz, elfáradtam. Már majdnem a kezükbe adtam, amikor támadt egy ötletem, és elkezdtem a kripta belsejébe futni. 

Szerepcsere: már nem a főszereplő voltam, hanem a nevelőanya. Ahogy a lány elfutott, rögtön tudtam hogy mire készül: valahogy el akarja érni, hogy ő egyesüljön a gyűrűvel, ezzel feláldozva magát.
Utánaeredtünk. Nem volt nehéz dolgunk, két vékony kötelet húzott maga után, csak azt kellett követnünk. Egy idő után már nem találtuk a köteleket, de én akkor is tudtam merre kell menni, nem tudom, csak éreztem.

Egy jó 20 perces hajsza után végre meglett. Egy régi falba vésett írást próbált felolvasni a kripta legvégében. Ez adta a kulcsot az egyesüléshez. Hiába mondtunk neki bármit, nem számított, mintha ott sem lettünk volna. 
Az utolsó szó előtt csak ennyit mondott: Sajnálom, de meg kell tennem. 
Nekem majd megszakadt a szívem, de tudtam hogy igaza van, máskülönben a világunk megszűnik létezni. 

Hirtelen nagy világosság töltötte be a teret, nem láttunk semmit. Percekig álltunk síri csendben, mire megláttam mit is jelent ez az egyesülés. A lányom kővé dermedt, kezében a gyűrűvel. Mellette ez a mondat volt a falba vésve: Amint a világ érdemes lesz rá, a varázslat megszűnik.

Epilógus: külső szemlélőként láttam az eseményeket, mintha én lettem volna a kamera. Kb. 100 év telhetett el. Egy 24-25 év körüli lány állt a kripta épülete mellett, ami akkor már egy műemlék volt, központi témája az ember formájú kőszobor. 
Egy narrátor elmondta a "jóslatot" és megint nagy fényesség támadt, a lány is érezte saját bőrén hogy valami történik, ebből lehetett tudni hogy ő is egy leszármazott.
Vége. :)