A nagy Star Wars lázra tekintettel, az agyam is úgy gondolta, hogy megajándékoz egy ötlettel.

Álmomban megfejtettem a lézerkardok titkát. (ha jól tudom a valóságban még nem tudták reprezentálni).
Szóval. Gyakorlatban valahogy elkülönítek egy rakat lézermolekulát, amiket kettéhasítok (ezt én egyszerű késsel képzeltem el.. :D) úgy, hogy még megtartsák a funkciójukat (ami lássuk be, lehetetlen).
Aztán ezeket a darabokat, 180°-kal elforgatom úgy, hogy a domború részek kerüljenek alulra. 
Végül visszahelyezem őket a lézersugárba, ennek köszönhetően visszaverődnek ugyanoda, ahonnan indultak, így nem lesz végtelen. És tádááá, kész a lézerkard. :D

Az a vicc, hogy mikor először láttam a filmet, napokig agyaltam rajta, hogy lehetne megoldani. És tessék, jó pár év elteltével ugyan, de végül valamit összehoztam. :D

A helyszín megint Budapest (azt hiszem). Noémivel jártuk este az utcákat, már nem emlékszem mit kerestünk. 
A sötétből egyszer csak felbukkant egy feketeruhás kapucnis 25 év körüli srác, és pillanatok alatt kizsebelt mindkettőnket. Tőlem 3000 ft-ot vett el (az összes pénzem) úgyhogy nem is hagytam magam. A srác sokkal erősebb volt, könnyen leszerelt. Már a földön voltam de akkor is rugdosott. 
Ekkor Noémi ugrott rá hátulról, dulakodtak is egy rövid ideig, aztán hallottam egy nagy pukkanást, Noémi esett a földre, egy határozott fejbecsapás miatt.
Gyorsan odarohantam ijedtemben hogy úristen él-e még, de láttam hogy kezd ébredezni (közben meg jöttek oda járókelők segíteni) úgyhogy a srác után futottam.
Egy ideig tudtam tartani a lépést, de átugrott valami nagy kerítésen ahová már nem tudtam követni. 

Egy fél órával később egy elmaszkírozott srác jött halálnyugodtan ugyanarról, volt rajta műbajusz meg kalap, de rögtön felismertem. A meglepetés erejét kihasználva, leütöttem és visszavettem a pénzünket.

Ugrás: Hazamentem és megdöbbenve néztem szembe a ténnyel hogy ott van nálunk és a családomat terrorizálja. Fogalmam sem volt mit tegyek, attól féltem hogy ha rosszul sül el a dolog akkor bántani fog valakit. Mindig mikor sikerült volna elkapnom, vagy legalábbis csapdába csalni, kiderült hogy ezekről mind tudott úgyhogy persze nem sétált bele. Egyre dühösebb lettem...a végén már egész kis csapat összegyűlt nézni mi történik de senki nem segített. 
Ott volt egyik ismerősünk is, (itt álmomban fantomkép-rajzoló) és még ő sem. Gyanús is volt egy idő után. 

Miután már mindenki elment, és csak mi maradtunk szűkösen a sráccal/fickóval, jobb ötlet híján (mivel már egyre veszélyesebb volt -csak az érzés van meg, nem tudom felidézni mit csinált amúgy-) egy óvatlan pillanatában eltörtem a nyakát. (Mintha lennének bennem elfojtva dolgok.. :D kicsit para.)
Persze rögtön ezután elöntött a pánik hogy úristen mit tettem, de Anya és a nővérem próbáltak nyugtatni hogy önvédelem volt és ők amúgysem mondanák el senkinek.
Később még mindig ezen forogtam, az a bizonyos ismerős meg folyton kérdezősködött hogy mi a baj. Nyilván tartottam a szám. 

Kis ugrás: ki akarta venni a postaládájából a leveleit de valahogy sikerült megelőznöm. Volt köztük egy, amin nem volt se feladó sem címzett. Már kezdett szétmállani a boríték úgyhogy nem volt nehéz úgy kivenni hogy ne látszódjon hogy már egyszer felnyitották. Egy mondatra emlékszem csak: Most mennem kell...

Rögtön tudtam ki írt neki, de nem akartam elhinni. Hát ezért volt olyan furcsa hogy segíteni sem akart, benne voltak valamiben, ismerték egymást. A levelet megmutattam Anyáéknak, hátha ők több infót ki tudnak szedni belőle hogy lebuktassuk. Emlékszem még Apának sem mondtuk el, gyorsan elhallgattunk mikor elment a szoba előtt, de biccentettem egyet neki és így valamiért nem voltunk gyanúsak :DD továbbment. 
Ennyi, aztán felkeltem. 

Egy kórházban dolgoztam, ahol a gyermekgyógyászat volt a szakterületem illetve ott voltam rezidens. Első nekifutásra egy tündéri kislányt kaptam, gyermekbénulással. 
Nagyon jól tűrte a vizsgálatokat. Elmondtuk neki, hogy most egy ideig itt a kórházban kell aludnia, de nem bánta, sőt meg is kérdezte, hogy ha meglát egy nővért integethet-e neki így? - és felállt a székére nagy boldogan integetve. Egyemmeg nagyon aranyos volt...

Mi orvosok és a szülők is egyaránt teljesen el voltunk hűlve, hogy mégis hogy volt erre képes amikor elvileg le van bénulva a kicsi lába. Rögtön vittük is a radiológiára CT-re hogy megtudjuk mi történt.
A rám ügyelő szakorvos nem látott semmit a röntgenen, ellenben én rögtön kiszúrtam, hogy a "csoda" hátterében egy agytumor áll. Nem volt nagy, de sajnos olyan helyen amit nem lehetett 100%-osan eltávolítani. 

Amikor elmondtam a szakorvosnak, egyértelmű volt hogy nem mondjuk el rögtön a szülőknek, had örüljenek még egy picit a lányuknak.
Nagyon megtetszett neki a CT (nem pont úgy képzeltem el álmomban mint a valóságban, itt elég volt egy gép elé állni, nem kellett befeküdni) úgyhogy csináltunk egy rahedli képet. Egy idő után persze más vonta el a figyelmét, ahogy az a kisgyerekeknél természetes és ha már ott voltunk, gondoltam csinálok én is egyet magamról.

Ekkor megjelent nővérem, és azt mondta azonnal dobjam ki a képet, nem akarja tudni ha esetleg valami nagy baj van, azt nem bírná ki. El kellett mennie valahova (azt hiszem mosóba) és addig vetettem rá egy gyors pillantást.
Igazából én sem voltam felkészülve a rossz hírre, azért volt gyors, de így is megláttam amit kellett...nekem is volt tumorom, hogy hol, azt már nem láttam. Valahol az agyam körül szintén. 

Egész reális, ha a végét nem nézem. 

Évekkel ezelőtt volt egy Pókemberes álmom. Arról szólt, hogy én mint Pókember próbálok feltartóztatni egy felhőkarcoló nagyságú robot-szerű izét, aki épületeket akar lerombolni. Illetve csak azt az egyet amiben én benne vagyok. 
Arra tisztán emlékszem hogy nagyon élveztem a pókhálón csüngeni és átlengeni egyik épületről a másikra :D és azt hiszem még az embereket is sikerült megmentenem. 

Érdekes módon ma ugyanezt álmodtam, azzal a különbséggel, hogy most nem Pókember voltam, hanem egy dolgozó az épületből akit meg kellett menteni. 
Elég filmszerű volt, emlékszem egy csomó részletre. Például az utcafronti oldal tiszta üveg volt, így láttam mindent amit kellett. Az irodában úgy 10-en lehettünk, mindannyian halálra rémülve és próbáltunk elbújni az asztalaink mögött.

Ekkor jött Peter Parker.. :D Dühös voltam rá mert olyan dolgokkal szöszmötölt, amire nem igazán volt idő...pl. kiszedte az íróasztal fiókjaiból az iratokat, hogy veszteség nélkül dobhassa azt a robotnak. Előtte pont én pakoltam oda a cuccaimat, mert úgy gondoltam fontos dolgok, amiket el kell rejteni. Ő meg erre kiszedi.. :D

Ugrás: már a felhőkarcoló valahanyadik emeletén néztem ki az ablakon valakivel, akiről csak annyit tudok hogy srác volt, de nem tudom ki. 
Alattunk egy hatalmas üvegjárda, ami alatt mély szakadék. Ismerősöket láttam ott sétálgatni, amikor egyszer csak arra leszek figyelmes hogy a srác mellettem ledob egy hatalmas kalapácsot, ami persze össze is törte a járdát. Már ez majdnem eltalálta egy volt osztálytársamat, de van tovább is: az üveg elkezdett repedezni. Mindenki sikítva menekült onnan, másik volt középiskolai osztálytársam épphogycsak elugrott a járdáról, akkor omlott össze.
Én a sokktól meg sem tudtam moccanni, már mikor láttam hogy mindenki épségben van, akkor kezdtem leordítani a srác fejét hogy ezt mégis hogy gondolta. 
Ennyire emlékszem. 

Zsombor.

Megint nem értem az álom okát, nagyon dühös vagyok még mindig.
Szóval: fent volt Skype-on és írt nekem. Először azt, hogy haragszom-e rá valamiért (persze miért is tudná) mert nem válaszoltam a múltkori sms-ére. Visszakérdeztem, hogy mire, mert én nem kaptam tőle semmit. Erre bemásolt valami nagyon nyálas szöveget (arra tisztán emlékszem hogy benne volt az a szó, hogy: baby).

Ez ennyiben maradt. Aztán aznap este a szüleim partit tartottak, ahova ők is meg lettek hívva. Ő, és egy pár haverja. Ez az első álmom, ahol azt a szobát álmodom sajátomnak, ami valóban az is. 
Szóval a következő jelenet már ott játszódik. Zsombor kicsit megváltozott arcra /dehát már rég nem is láttam/ plusz öltönyben volt, pedig nem volt kitétel. 
Én próbáltam a lehető legközömbösebb lenni velük, főleg persze Zsomborral és elég jól is ment. Elkezdett azzal poénkodni, hogy haha azt az üzenetet amit bemásolt, nem is nekem szánta, csak poén volt. 
Higgadtan kiosztottam hogy jó lenne a jövőben elkerülni ezeket az érzelmi "hátbaszúrásokak" mert naggggyon kezd elegem lenni. -és kimentem a szobából-

Mire visszamentem már csak Zsombor volt ott, teljesen megsemmisülve, hogy úristen ő nem gondolta hogy én ezt félreértem (van amiben még álmomban sem tévedek...). Itt megint nem bírtam magammal, szintén higgadtan elmondtam neki, hogy lehet neki magasabb IQ-ja van, de az érzelmi IQ-ja valószínűleg a 0-val egyenlő, amiben biztos hogy legyőzöm. -és megint otthagytam- 
Kimentem inni egy pohár vizet, de gondoltam milyen házigazda lennék ha nem kínálom meg, szóval visszamentem és felajánlottam neki némi italt.

Mint aki nem hallotta határozottan odalépett hozzám és a lehető legcsalódottabb arckifejezéssel kijelentette, hogy el akar innen menni. 

Ilyenkor általában visszakozok, hogy talán túl őszinte voltam vele, inkább visszacsinálom, csak ne menjen el. 
Nem így most: azt mondtam rendben. 

Miután mindannyian elmentek, elvonultam a szobámba sírni. Erre is keltem fel. Álmomban ez nekem elég végleges volt, hogy ennyi, vége, nem akarom és nem is fogom tovább az életemben tudni. -és mint a valóságban, ő most is úgy kezelte ezt le, hogy felőle rendben van, ő aztán nem tesz semmi olyasmit ami nem kiszámítható.-