Már attól féltem sosem fogok emlékezni az álmaimra. De ma végre sikerült:

Nem tudom hogy, de rámtalált valami maffiabanda, akik azt akarták tőlem, hogy utaljak át nekik 5 millió dollárt mert én voltam az "összeköttető".
A pénz először a Neptunomra érkezett, így pöppet megijedtem hogy hogyan tovább, de eszembe jutott, hogy Anya talán tud segíteni.
Felhívtam, szerencsémre igazam is volt: azt mondta egyszerűen át tudom utalni máshova.

Igen ám, de az én bankszámlámon nem 5 millió dollár volt, hanem 38... El akartam mondani Anyának hogy milyen szerencsések vagyunk, de nem mertem telefonban, így hazamentem.

Persze először nem hittek nekem, de aztán felmutattam 2 zsákot ami dugig volt pénzzel, úgyhogy...hát majd' kiugrottak a bőrükből :D (egyébként azokat a zsákokat úgy szereztem, hogy volt valami pénzzel teli autó, ahová csak úgy odamehettek emberek és elvihettek amennyit csak akartak. Viszont aki utána elmenekült onnan, azt lelőtték. Szóval én ott maradtam, de már nem emlékszem hogy jöttem el)

A maffiózóknak átküldtem amennyit akartak, a többit megtartottam. Tudtam álmomban is hogy nekik fogalmuk sincs arról mennyi volt az eredeti összeg, úgyhogy ezt titokban kellett tartani. De mégis rájöttek.

Egyik nap mentem haza a suliból (még az általánosból...) amikor egyik volt osztálytársam észrevette, hogy a hátamra van ragasztva egy dollár amire ráírtak valamit. Gyorsan zsebre vágtam, ott mindenki előtt nem olvashattam el.

Kezdett besötétedni és már majdnem otthon is voltam, de az egyik bandatag már várt rám. (úgy nézett ki mint Zámbó Jimmy :DDD) Valahonnan megtudták hogy sikkasztottam, szóval jött hogy megleckéztessen. 
Elkezdett ütni-verni. Néha nekem is voltak jól kivitelezett ütéseim, és hátraesett. Még dühösebb lett, de nem tudtam hova menekülni, úgyhogy tűrtem amíg tudtam.
Aztán egyre többen kezdtek megjelenni az utcán én pedig mindenkinek elmondtam mit tett velem, hamar el is kapták. 

Ennyire emlékszem. 

Nagyon kis rövid leírás lesz, de nekem sokat jelent. 

Martin megint az agyamba férkőzött, pedig már kezdtem megnyugodni. 
Csak egy kis jelenet van meg: egy autóban ültünk mint menyasszony és vőlegény. Igen, megkérte ugyan a kezem, de látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki az ötlet, nem önszántából tette.

Egyik ismerősöm anyukája vezetett, mi hátul ültünk, én a sofőr mögött. Egyik alkalommal bepróbálkoztam, hogy megfogom a kezét, mégiscsak a templom felé tartunk...de elhúzta. Hiába próbáltam beszélgetést kezdeményezni, semmire nem reagált, nagyon bele volt merülve a gondolataiba. Innen és a kifejezéstelen arcából tudtam, hogy nem fogja végigcsinálni, akármennyire elszánt. Mert rá aztán nem lehetett mondani, hogy az a feladós fajta.
Már láttam is magam előtt a képet: az 'igen'-nél fogja magát és kisétál a templomból.

Egyetlen botlása mennyire tönkre tudja tenni a róla alkotott álomképeimet...

Ezt az álmot már nem is 2, hanem egyből 3 részre tudom szedni. Bár nem csodálom, 11 óra alvás nagyon sok.

Első: Ez picit megint Martinhoz kapcsolódik, de nem képezi szerves részét. Valami esküvői táncos versenyre készültem/tünk, mikor a verseny előtt egy héttel hagyott ott...:D Már lemondani sem lehetett a fellépést, én meg nem tudtam mit csináljak. Stefi segített megnyugodni a verseny napján, hát valamennyire sikerült is, impróztam egy jót (ami egyébként borzalmas volt)
Kemény 2 ember nézte végig az előadásom, az egyik a Mamám volt. Azt hittem majd ő is elmondja hogy ez mennyire nem volt semmi, de neki kifejezetten tetszett. :)

Második: Az általános iskolai színpad volt a helyszín. Itt is valami darabot kellett volna előadni, de nem jött össze valaki hanyagsága miatt. A lényeg: kaptam egy nagyon édes labrador kiskutyát a kezembe, bár nem emlékszem hogy csak úgy, vagy a műsor része volt. 
Arra emlékszem, hogy a kutyus nagyon nem akarta hogy elvegyék tőlem, mindenki ölében izgett-mozgott, az enyémben meg békésen aludt. Persze a végén csak elvették, nem volt választásom. 
Kis idő múlva megkeresett a gazdája, hogy ha szeretném még látni, akkor nyugodtan meglátogathatom őket, semmi akadálya. Szóval mentem. :) A kutyu meg nagyon örült. :D

Harmadik: hát ez már inkább egy rémálom volt és biztosan azért mert erőltettem az alvást. Szóval Apával voltam valami kis mezőn, ahol épp hidat csinált. Illetve próbált. Nagyon sokára jöttem csak rá, hogy ez egy híd lesz :D. 
Mikor befejezte, mutatott egy kis titkos alagutat, aminek a végén volt egy szűk járat, alján egy kis ajtóval. Megpróbáltam oda lemenni, de dugig volt pókokkal meg szúnyogokkal, amik valami irdatlan fájdalmasat csíptek. Szóval nem jutottam le, sikítások kíséretében másztam vissza. 
Ezután elmentünk Mamámhoz. Közben néhány csípésem egészen befeketedett, úgyhogy nagyon megijedtem. Azt mondták méreg van benne, amit mihamarabb ki kell nyomkodni. Hát én el is kezdtem a jobb kezem mutatóujján, de nem méreg volt benne, hanem egy hatalmas parazita. (ahh mindjárt hányok még a gondolattól is...) Próbáltam kihúzni, de nem volt kis darab, Apával tudtuk csak kiszedni. 8 kib*szott méteres volt.  
Ezután a jobb karomat kezdtem piszkálni, onnan is kiszedtem egy még ocsmányabbat, ami egyszer bele is tört. (erre nincs elég hangos fúj)

De nem volt ám ilyen "egyszerű" a dolog, ennél a csípésnél tűnt fel, hogy nem csak egy parazita van benne. Egészen a könyökömtől kezdve kellett nyomkodni, hogy minden kijöjjön belőle. Döglegyek, kukacok, meg minden ami instant hidegrázást meg öklendezést okoz. Féltem megnézni ezután a mutatóujjam (baromi gyorsan fejlődtek). Kesztyűben dolgoztam amúgy végig, akkor vettem le mikor azt hittem csak egy van benne és végeztem. Ettől a sokktól meg már nem érdekelt hogy van-e rajtam kesztyű vagy nincs. Az ujjamnál is kb. a csuklómtól kezdve kellett előrenyomkodni (egyrészt baromi gusztustalan volt, másrészt nagyon fájt) 
Ebből is jött minden cukiság, olyan légy is ami konkrétan a kezemet ette, látszottak a csíkok ahol már járt. 
Fú borzalmas volt. Nem tudom eléggé érzékeltetni, hogy ez mennyire kiborított. :D

A mai egy érdekes 'álomban az álom' volt.

Az első része abból állt, hogy Szirmai Gergővel álmodtam megint (pedig már a videóit sem nézem). Egy szinttel feljebb lépve, (még mindig álmomban) felkeltem, és megint ott volt ő is, de nem mint egy barát, hanem mint híresség. 
Egy lakás nappalijában voltunk, ő épp készült valahova. Köszönésnek valami apropót mondtam el neki az álomból, ő meg nézett bambán, hogy fogalma sincs miről van szó. Bennem meg ekkor tudatosult, hogy jaaa, az is egy álom volt, nem is tudhat róla.

Később este felé megjelent a volt iskolaigazgatóm, hogy én úgyis rajzos voltam, az unokájának kellene valami speckó papír, nem tudom-e hol lehet ilyet venni. Persze tudtam, és fel is ajánlottam, hogy megmutatom, csak kicsit összeszedem magam. 
Hát ez olyan sokáig tartott, hogy rám esteledett, ott kapkodtam hogy mit vegyek fel, mit vigyek, mikor rájöttem hogy minek is túráztatom magam, amikor egyrészt már este fél 10 (nyilván a bolt bezárt) és amúgy is vasárnap van amikor nincs is nyitva semmi.
Nagyon dühös lettem hogy így csőbe húztak, senki nem szólt, én meg csak azzal voltam elfoglalva, hogy ne szúrjam el.


Az álom második része már egy film volt. Olyasmi mint a Csontváros, csak szerintem ennek jobb a sztorija :D.
Sajnos csak a film végét álmodtam meg, de az nálam ütött. 
Szóval: én mint főszereplő, egy gyűrű birtokában voltam, ami a családomé volt már évszázadok óta. Természetesen nem egy sima gyűrűről beszélünk, ez képes lett volna elpusztítani a világot, ha rossz kezekbe kerül. Ebből kifolyólag mindig nálam kellett lennie, soha nem tehettem le sehova. (már csak azért sem, mert ha rátettem valamire, a gyűrű egyesült vele, velem nem tudott valamiért)
De (mint ahogy az lenni szokott) itt is elérkezett az az idő, amikor más is meg akarta szerezni, ezért menekülőre kellett fognom. 

Egy gyertyafénnyel megvilágított kriptában bujkáltam, amikor megjelentek a nevelő szüleim. Segíteni akartak, de én bennük sem bíztam. Nem alaptalanul: követték őket, úgyhogy lebuktam. 
Onnan már nem igazán menekülhettem sehova, fel akartam adni, és odaadni nekik a gyűrűt, lesz ami lesz, elfáradtam. Már majdnem a kezükbe adtam, amikor támadt egy ötletem, és elkezdtem a kripta belsejébe futni. 

Szerepcsere: már nem a főszereplő voltam, hanem a nevelőanya. Ahogy a lány elfutott, rögtön tudtam hogy mire készül: valahogy el akarja érni, hogy ő egyesüljön a gyűrűvel, ezzel feláldozva magát.
Utánaeredtünk. Nem volt nehéz dolgunk, két vékony kötelet húzott maga után, csak azt kellett követnünk. Egy idő után már nem találtuk a köteleket, de én akkor is tudtam merre kell menni, nem tudom, csak éreztem.

Egy jó 20 perces hajsza után végre meglett. Egy régi falba vésett írást próbált felolvasni a kripta legvégében. Ez adta a kulcsot az egyesüléshez. Hiába mondtunk neki bármit, nem számított, mintha ott sem lettünk volna. 
Az utolsó szó előtt csak ennyit mondott: Sajnálom, de meg kell tennem. 
Nekem majd megszakadt a szívem, de tudtam hogy igaza van, máskülönben a világunk megszűnik létezni. 

Hirtelen nagy világosság töltötte be a teret, nem láttunk semmit. Percekig álltunk síri csendben, mire megláttam mit is jelent ez az egyesülés. A lányom kővé dermedt, kezében a gyűrűvel. Mellette ez a mondat volt a falba vésve: Amint a világ érdemes lesz rá, a varázslat megszűnik.

Epilógus: külső szemlélőként láttam az eseményeket, mintha én lettem volna a kamera. Kb. 100 év telhetett el. Egy 24-25 év körüli lány állt a kripta épülete mellett, ami akkor már egy műemlék volt, központi témája az ember formájú kőszobor. 
Egy narrátor elmondta a "jóslatot" és megint nagy fényesség támadt, a lány is érezte saját bőrén hogy valami történik, ebből lehetett tudni hogy ő is egy leszármazott.
Vége. :)

Martin-álom

Mostanában kicsit jobban hiányzik az elfogadható 'semennyire se'-hez képest, szóval ez lett az eredménye:

Helyszín a mi házunk. Valami olyan mánia terjedt el a környéken, hogy gördeszkával vagy görkorcsolyával úgy térj ki kocsik elől, hogy még éppen ne üssenek el, de azt hiszem meg is kellett érinteni az autókat. Szóval se nem logikus, se nem veszélytelen dolog as always :D.
Nemrégiben (a valóságban) találkoztam egy sráccal, akivel a vonaton egész jól elbeszélgettünk. Álmomban ő is ezt a sportot űzte, pont a mi kocsink elől ugrott el amikor tartottunk hazafelé a családdal. 
Mikor rájött hogy ismer, odajött hozzám és valószínűleg mondani akart valamit, de nem hagytam neki. Csak annyit kértem hogy öleljen meg. Ekkor már a házban voltunk. Igazából ez az ölelés dolog egy teszt volt, mintha ez alapján döntöttem volna el, hogy lehet-e esélye nálam.. :D

Ő csak szorított és szorított, amikor hirtelen már nem a srác, hanem Martin állt előttem. Gyors szerepcsere történt.
Martin sem engedett el, és ez hihetetlenül jól esett. Valahogy mindig megnyugodtam ettől, de csak akkor ha ő ölelt meg. 
Most öltönyben volt, és mikor elengedtük egymást, köszönt a szüleimnek (mindenkivel kezet fogott). Persze ők is meglepődtek hogy jé Martin visszatért...de nálam nem jobban, az biztos.
Amikor kiment a szobából, sírni kezdtem. Nem tudom hogy amiatt mert megkönnyebbültem, vagy csak végre kiadtam a felgyülemlett dolgokat, de Apa cukin odajött és nyugtatott hogy semmi baj, mostmár itt van. 

Később, miután már minden jó volt, játszottunk és videókat néztünk a neten. Martin elmondta, hogy sokszor csinált olyat, hogy kitett zenéket Facebookra, amik rám emlékeztetik, hátha veszem a lapot és majd írok neki. 
(a valóságban nekem jut ez mindig eszembe, de szerencsére még nem vagyok azon a szinten hogy égessem magam :D)

Vágás: egy nem túl bizalomgerjesztő kórházban voltunk kontrollon mert mint kiderült, agydaganatom volt (?). Martin próbált engem nevettetni, jókedvűnek látszani, meg elkapott ha kicsit meginogtam, szóval nagyon aranyos volt. 
Itt összeraktam, hogy valószínűleg Martin ezért jött. A szüleim elmondták neki mi van velem, ő pedig a valósággal ellentétben most nem hagyott magamra. 

Az álom végén valami fürdőkádban kellett volna megvizsgálniuk, mert az agydaganatomból leukémia lett (köszi agy), de erre már nem került sor mert felébredtem.