Ismét a hegyekben voltam, de most nem az osztályommal, hanem egy túlélőcsapattal. Körülbelül 5-en vagy 7-en lehettünk.
Volt régen egy horrorjáték a telefonom (Eyes - The horror game), abból üldözött minket a lebegő fej. Csakúgy mint a játékban, ha közel került hozzánk, egy élet oda. Természetesen álmomban nem tudtuk, hogy mi lesz ha elér minket, így igyekeztünk minél messzebb kerülni. 

Egy hegyen futottunk felfelé, ahol időnként feltűnt egy-egy kis faház. Meghúztuk ott magunkat amikor tudtuk, de volt hogy az ablakon kellett kiugrani, annyira közel volt hozzánk a szellem.
Miután elértük a hegy tetejét, találtunk egy öreg furgont, ami ugyan már nem működött, de arra tökéletes volt, hogy leszánkázzunk vele a hegygerincen. Fuck logic.
Az érzés teljesen olyan volt mintha síelnék, remélem ez később is eszembe fog jutni.

Vágás: megint egy faházban bujkáltunk éppen, amikor megjelent egy szőke nagydarab 30-as fickó, aki azért jött hogy megmentsen minket.
Voltak nála fecskendők, amiben méreg volt. Szerinte elbújni a szellem elől lehetetlen, így inkább öljük meg magunkat mintsem rettegjünk.

Nekem személy szerint nagyon nem tetszett a terv, csapda volt, ezt tudtam, csak azt nem hogy meneküljek meg. Sarokba voltam szorítva, körülöttem mindenki haldoklott.
A fejem felett volt egy kis kapaszkodó rész, afelett jóval pedig egy nagyobb ablak, amin talán még én is kifértem volna. Megpróbálkoztam a mászással, be is jött egy darabig, mígnem kiderült, hogy az ablak zárva, és nálam semmi nincs hogy betörjem az üveget. Kézzel nem tudtam, se a könyökömmel, mire rájöttem hogy ablak nem is üvegből van hanem plexiből, úgyhogy hiába próbálkozom.

Közben a fickó elkezdett a fecskendőkkel dobálni, mintha én egy darts-tábla lennék. Szerencsére elég béna volt ahhoz, hogy egy se találjon el, az egyiket el is kaptam hogy majd jól visszadobom. Aha, elméletben. Gyakorlatban kicsúszott a kezemből, és a combomban kötött ki. 

Eztán nem tudom mi történt, talán kiderült hogy az egész meg volt rendezve, de ebben nem vagyok biztos. Ez az álom valószínűleg az Until Dawn nevű játék utóhatása. 

Ma egy olyan emberrel álmodtam, akivel már több mint 2 éve nem tartom a kapcsolatot. Nevezzük őt Dánielnek. 
Kis háttérinfó: évekkel ezelőtt nagyon jóban voltunk, szinte mindent együtt csináltunk, de aztán rossz társaságba keveredett, és minden megváltozott. Már nem ismerem azt az embert akivé vált, álmaimban mégis a régi énje köszön vissza, aminek nagyon örülök.

A helyszín a BME és a Debreceni Egyetem volt felváltva. Valamilyen programozós verseny lehetett, vagy csak találkozó, a lényeg, tudtam hogy lesznek ott ismerőseim, de Dánielre nem számítottam.

Épp a mosdó felé tartott amikor megláttam, köszöntem neki bátortalanul, ő visszaköszönt ugyanígy, és ennyi volt. Én mentem tovább a lépcsőn, ő meg gondolom könnyített magán. 
Kicsivel később a többieket kerestem a folyosón, mert én ugyan nem dohányzom, de szeretem őket kikísérni, a társaság miatt. Nem találtam senkit, de Dániellel csak összefutottam, úgyhogy gondoltam ha már ennyire össze akar minket hozni a sors, beszélgessünk kicsit.

Kedves volt, nagyon jól elbeszélgettünk, elmeséltük egymásnak kivel mi történt az utóbbi két évben. Nem nagyon figyeltem arra, hogy hova tartunk, csak Dániel érdekelt, szerettem ahogy mesél. Egyszer csak megállított, és körbemutatott. Egy puccos de meghitt kávézóban voltunk.
- Emlékszel? -kérdezte-
Nem tudtam mire gondol hirtelen, de aztán eszembe jutott: pár éve karácsonykor ezen a helyen kötöttünk ki. (ez a valóságban nem egészen így volt, de tény hogy tél volt, és valóban sokat jelent nekem az az este, különleges volt)
Addig észre sem vettem, de volt nála egy csokor virág is. Nem gondoltam hogy nekem szánja, elég érdekes körülmények közt futottunk össze amúgy is.
Azt mondta ő azóta is minden karácsonyt itt tölt. Néha egyedül.

Ez annyira szívszorító pillanat volt, hogy valamivel muszáj voltam feloldani a hangulatot: azt mondtam neki egy mosoly kíséretében, hogy kiszámítható.
Erre ő kicsit megsértve:
- Igen? És vajon erre is számítottál? - és a kezembe adta a virágot. 

Nagyon aranyos volt ez a 'kicsit dühös vagyok rád de azért szeretlek' nézése, arra viszont már nem emlékszem, mit reagáltam erre. Valószínűleg meglepődtem. :D

Érdekes, amikor az agyad összekever dolgokat, de te csak akkor jössz erre rá, amikor már felébredtél.

Egy osztálykiránduláson voltam valahol a hegyekben, az általános iskolai és a középiskolai osztálytársaimmal, mixelve. Szerencsére ez alkalommal semmi komolyabb dolog nem történt, nem akartak bántani.
Persze azért most is volt aki piszkálódott, de tudtam hogy az álom végén úgyis bocsánatot fog kérni. (ami sajnos nem derült ki)

Nem is tudom mit kerestünk éppen egy nagyobb csapattal, mikor én úgy döntöttem, hogy lecsatlakozom tőlük, megnézem magamnak a várost. Ekkor már valahol ott járt az idő, hogy lassan gyülekezni kellett, mert indultunk haza.
Eltévedtem, de nem ijedtem meg, sőt örültem hogy végre van valami izgalom. Gondoltam majd ha van valami, úgyis hívnak, de ha elmennek nélkülem az sem nagy baj, valahogy úgyis megoldanám hogy hazakerüljek.
Hát nem hívtak, én meg csak bolyongtam és bolyongtam, mígnem el nem kezdett sötétedni. Az osztállyal még egy teljesen verőfényes, meleg napon kezdtük a túrát, de én valahogy úgy elkeveredtem, hogy körülöttem minden tiszta hó volt, félhomály és hideg. Úgy gondoltam, biztos ez a hegy másik oldala. Nem láttam mást, csak boldog síelő családokat, és temérdek havat.

Egy pólóban és egy rövidnadrágban voltam, mégsem fáztam, ennek ellenére egy kedves kis apuka mégis rám adta a kabátját. Elkezdtünk beszélgetni aztán már arra emlékszem, hogy játszok a kislányával.
Erre megjelent egyik volt osztálytársam, (akivel sosem voltam igazán jóban) hogy huh, végre megtalált, induljunk gyorsan mert a busznak már rég el kellett volna indulnia, és mivel csak miattam vár, ezért a benzinpénz-különbözetet nekem kell kifizetnem, ami röpke 10 ezer forint.
Kicsit azért megijedtem, egyből eszembe jutott az ösztöndíjam, hogy még meg sem kaptam, de már kb. az egész el van költve, meg persze anyáék hogy erről semmit nem tudhatnak. 

Kerítettünk valami kis motoros szánt, amit úgy kellett hajtani mint a kisgyerekek motorját: lábbal, és azzal kellett volna eljutni a buszig, ami olyan 35 km-re volt. Végül kiderült, hogy annyira elcsámborogtam a többiektől, hogy valahogy hazakerültem/tünk, így szóltunk a többieknek, hogy felesleges elevickélni a csapatig, jöhetnek nyugodtan, mi már otthon vagyunk. 

Zsombor-álom:

Sétáltam nagyban az utcán, amikor észrevettem, hogy előttem Zsombor és az új barátnője sétálgat. A valóságban messzire elkerülném őket, nem így most: elkezdtem feléjük rugdosni egy üres kólásdobozt, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Nem nagyon működött, így csak gyorsabb tempóban elsétáltam mellettük.

Észrevett, és mint akikkel semmi baj, elkezdett kedélyesen csevegni, hogy mizujs velem, innentől a barátnője egyáltalán nem érdekelte, teljes figyelme rám koncentrálódott. Örült hogy lát. 

A barátnője megállt egy nagy panelház előtt (később kiderült, hogy itt laknak), ahol amúgy fagyit is árult. Rögtön csinált nekem egy 8 gömbből álló barackfagyi-tornyot, de mire odaadta, 7 le is esett, azt az egyet meg jól belenyomkodta a tölcsérbe az ujjaival.. :D Kössssz, inkább kihagyom.  Nem mellesleg jégkását kértünk mindketten, de később kaptunk azt is. 

Leültünk a bejárat előtti lépcsőre beszélgetni kicsit, mikor jött az ötlet, hogy ha már úgyis itt vagyok, megmutatja a lakását. 
Vele mentem, mert miért ne tettem volna, de épphogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a falnak nyomott.
Nem csinált semmit, csak nézett nagy áhítattal, hogy milyen szépek a szemeim még mindig. 
Nem is akartam hogy bármit is tegyen, valahogy nyugtatott a gondolat, hogy mivel úgyis foglalt, minden tabu. Tudtam hogy nem csalná meg a barátnőjét, ha más jó tulajdonsága nincs is, legalább ezt mondhassam el róla. 

Zsombor-féle agymenés:

Ez ismét egy olyan álom, ahol a mi házunk a helyszín, csak kicsit átalakítva. Itt most Zsombor lakása volt, a 3. emeleten, egy egyszerű 2 szobás lakás. 
Felvittem hozzá a gépem, mert valami nem működött rajta, más ismerősöm meg nem nagyon van, aki meg tudná csinálni, úgyhogy álmomban sem maradt túl sok választásom. (ekkor sem tartottuk a kapcsolatot)

A gép adatain kívül nem sok mindenről esett szó, csak annyit mesélt az ő munkájáról, hogy kiválasztották valami 500 ember közül, hogy tervezzen meg valamit. Erre nagyon büszke volt.
Hamar kész lett a javítással, és finoman célozgatott, hogy neki és a lakótársának dolga van, úgyhogy mihamarabb húzzam el a csíkot. Értettem belőle, vettük is mindketten a kabátunkat, de látta rajtam hogy bánt valami, így rákérdezett.
Hezitálva ugyan, de elmondtam: kicsit hiányoznak a ... beszélgetések - fejezte be a mondatot ő.
Tudom, nekem is -mondta. Rám mosolygott, így innentől már nem volt olyan kínos és gyászos a hangulat.
Mikor elmentek, (meg én is a másik irányba) még mindketten visszafordultunk.

Ugrás: megint fent voltunk a lakásán, beszélgettünk. Kisvártatva nagy robajjal megjelent két volt osztálytársam, akikkel egyáltalán nem vagyok jóban (már). De mivel jólnevelt vagyok, megkérdeztem egyiküket, nincs-e kedve jönni a szülinapi kocsmatúrámra. 
Persze tudtam hogy nemet mond, be is jött: nem jönnek mert egy híres szórakozóhelynek lesz az egyéves szülinapja, inkább oda mennek bulizni. 
Itt picit kiakadtam, de csak annyit mondtam nyugodtan: az nyilván fontosabb. Erre ő is megjegyzett valamit az orra alatt, ez csak olaj volt a tűzre: veszekedni kezdtünk (közben átültem Zsombor mellé a kanapéra - eddig vele szemben ültem egy fotelben)

Próbált csitítani minket, hogy mi ez az egész ha egykor legjobb barátnők voltunk. A lány erre rávágta hogy CSAK barátok, én meg még dühösebben hogy: SEMMIK!
Zsombor erre halál nyugodtan: ha semmik, akkor nem értem, mit keresnek a lakásomban. 
A lányok felemelt fejjel távoztak, mint akiknek nem sérült a büszkesége, és mintha ők döntöttek volna úgy, hogy most menniük kell.